"A minap megyek az utcán és látom, hogy szembejön velem a közízlés." Jó előre megemelem a kalapom, mert tudom, hogy így szereti. Méla undorral végigmér és azt mondja: - nocsak, nocsak - , aztán befordul balra. Én még tűnődöm egy darabig és elindulok jobbra.

Akkora az értékválság, hogy alig fér el az utcánkban, elfoglalja a bitument és már belóg a gazos árokszélbe, átkúszik a járdára, minden reggel térdig gázolok benne. A szomszédok önfeledten lubickolnak, sőt más utcákból is idejár az emberek apraja-nagyja.
Ha kérdezném, tudják-e miben lubickolnak, azt mondanák: - nem mindegy, ha jó nekünk? - Nem tehetek mást, mint megemelem a kalapom, egy kicsit tűnődök még és elindulok az ellenkező irányba.

Sokat rágódom én is az értékválságon, de nem jutok magammal dűlőre, hogy juthatnék másokkal?

Egy társaságban borokról beszélgettünk. Férfiemberek miről beszélhetnének egymás közt? Nőkről, kocsikról, fociról, esetleg borról. Az esetleg érdekelt jelen esetben a leginkább, arra gondoltam, talán itt meglelem a kapcsolódási pontot a kompániával, amelynek hiányát úgy másfél órája kezdtem érezni, attól az időponttól kezdve, mikor leültünk eszmét cserélni.
Mondom én naivan, hogy a gasztronómiai érték és az íz-kavalkád, különböző étkekkel való társítás, csípős kecskesajt és miegymás. - Hűvös reakció, különös pillantások: - nocsak, nocsak. -. Persze én átlátom, hogy hibásan indítottam, megpróbálom más irányba terelni a beszélgetés fonalát, már amennyire az nekem sikerülni szokott.
Az alkohol: lényeges momentum a borban, jó hogy vannak élesztőgombák és végzik a dolgukat…
Az meg különösen izgalmas, hogy a borász akár be is avatkozhat az élesztőgombák munkájába…
Akár fajta, vagy hely-specifikus élesztőgombákat is alkalmazhatunk…
Nocsak - nocsak.
Teljesen kétségbe vagyok esve, de folytatom. - Mi, a baráti körrel úgy be szoktunk rúgni a hegyen a házibortól, hogy ihaj, mindig nagy nótázás a vége, a nyúlpörköltet még a padlóról is felesszük, ha leválik a cserépedény feneke, s ha váratlan vendég jön, akkor dobunk bele egy erőspaprikát, hogy mindenkinek elegendő legyen az az egy nyúl…

Most már egyre-másra pislognak a hátam mögött, de én úgy teszek, mintha nem venném észre.
Most tudatosul bennem, hogy itt mindenkinek vállalkozó-kabátja van, csak én húztam farmerjakót. Az is tudatosul bennem lassan, hogy ismét rossz társaságba keveredtem.
Aztán megszólal az egyik lassan kimérten. - Én befektetésként vásárolom a palackokat. A ritkaságok különböző aukciókon méregdrágán kelnek el. A gyűjtők viszik, mint a cukrot. A gyűjteményemet klímatizált teremben tartom és érték szerint csoportosítom trezorokban. -
Elhűlök: hogy ez nekem nem jutott eszembe. Bort gyűjteni. Megpróbálom tréfásra venni a dolgot: - Én is gyűjtöm a borokat, de nekem mindig elfogy a gyűjteményem.
Újabb sanda egymásrapillantás: lehet, hogy ismét rossz irányba vektorizáltam?
Azért még próbálkozom: - Mikor bontunk fel valami különlegeset a trezorodból? -
- Úriember viszkit iszik.
Közhelyre közhellyel nem illik válaszolni, így magamba gyűröm, ami már ott van a beszélőkém mögött: magyar ember bort iszik. Hülyeség mindkét kijelentés, de biztos alapos népi megfigyelés rejlik mögöttük.

Az egyik finoman ápolt bajuszú bortudor lekezelően megjegyzi, hogy a különleges borok gyűjteménye nem fogyasztásra való, hanem befektetésre, értékmegőrzésre, illetve értéknövelésre. A legjobbak erre a célra a francia és portugál nagy évjáratok borai, de mi magyarok is előállíthatunk szép gyűjteménybe való borokat, hiszen a hungarikumok körébe számítható, kis mennyiségben előállított különlegességek ára meredeken ívelhet felfelé, akár 30 év múltával is.
Ó Istenem, harminc év múltával meredeken ívelhet felfelé, miután a bor élvezeti értéke meredeken ível ellenkező irányba. Rá kellett jönnöm, hogy ismét oktalan az ellenvetésem: - a gyűjteménybe kerülő (befektetett) borokat valószínű soha nem fogyasztja el senki. (Pazarolunk, pazarolunk? Nocsak.) Mindig valami újabb őrült tulajdonába kerül, aki aztán beteszi a saját szigorúan elzárt trezorjába.
Röhögés csiklandik a mimikai izmaim mögött, nehéz visszatartani, ha arra gondolok, hogy az így félretett értékes üvegben bármi is lehet, hiszen nem kóstolja meg senki. Természetesen kimondani nem merem, hiszen fölényes válaszra számíthatnék a minőségellenőrzés szigorú voltára hivatkozva, nemzetközi zsűri, palackok szúróprobaszerű ellenőrzése (esetleg megkóstolása?). Tovább csikladoz a gondolat, hogy ezt az egy palackot biztos nem szúrták meg próbaszerűen, mert attól a pillanattól kezdve nem kerülhet a trezor rácsa mögé. Nagy duelleum előtt álldigálunk barátaim, kóstoljam, vagy ne kóstoljam, bebörtönözzem szerencsétlen palackot, vagy távolítsam el belőle a szellemet? Ó nincs több ellenvetésem: az érték az érték, még ha dugós is, ha ihatatlan is. Kezdem úgy érezni, hogy meggyőztek a nyakkendősök.

Aztán még mindig bor, de ezúttal a gazdasági oldalról megközelítve. Mi magyarok nem tudunk nagy mennyiséget azonos minőségben és olcsón előállítani, mert kicsik a borvidékeink, gazdaságtalanul dolgozunk., ésígytovább. A nagy üzletláncok a nagy mennyiségű, azonos minőségű 2 euró alatti árfekvésű borokat keresik, így mi a nagyvilágban nem tudunk labdába rúgni. - No ezt aláírom, mi egy ideje nem tudunk labdába rúgni, itt van ez a mostani VB is…
Ügyesen felteszem a kérdést, hogy az áruházláncok nem tudják mi a különbség a mindenütt azonos ser és a dűlőnként, pincénként változó bor között, különben is a hungarikum…?
Megint bakiztam. Javíthatatlan vagyok, nem értem. - Nocsak, nocsak.

Aztán magamba fordulok, rájövök, nem érdemes kínlódnom, végérvényesen magamra maradtam, s hogy alul maradtam-e, nézőpont kérdése. Közben témát vált a társaság. A foci kivesézése következik, biztos az előbbi hülye elszólásomból kifolyólag…
No semmi probléma. De mégis; odabent a nyughatatlan szív dohog tovább és helyre próbálja tenni az értékítéletemet, illetve az értékről alkotott fogalmamat. Mert eltévedtem, reménytelenül eltévedtem Miért van az, hogy az érték kategória folyton pénzbeli értékbe csap át tudatunk beszűkült útvesztőjén való áthaladása közben?
A hungarikum sem képes kikeveredni a tekervényeim közül. Miért kell a jó bort bebörtönözni, a rosszat pedig szupermarketizálni?
A gyűjtőszenvedély: azt értem, és máris úgy gondolom, hogy igazuk van úri beszélgetőpartnereimnek. Emlékezz csak vissza, te is gyűjtöttél bélyeget, soha eszedbe nem jutott, hogy valamelyiket megigyad, vagy naponta nyálazd a hátulját. Gyönyörködtél bennük eleget, lapozgattad, rakosgattad, katalogizáltad, kiegészítetted, cserélted, rendeltél postán filtatélistától… Meg is jött rendesen a csomag fél kiló vegyes bélyeggel a gyomrában a világ valamennyi országából. Annyi szemetet életemben nem láttam, apró, színtelen vacakok, minden kiadványból ötven példány. Lédigárú. Manapság megint divat. Az egyik áruházban klasszikus zenei cédéket árulnak kilóra. Tudod, azok az egyenborítóval ellátottak, amelyeken ismeretlen művészek cincognak mindenféle instrumentumokon. Rendesen 250 darabja, de a marketing szellem kiötlötte, hogy kilóra drágábban el lehet adni.
Kisasszony! Kérek a Mócártból két kilót és egészen Brahamszig bezárólag 1-1 kilót valamennyiből. A későbbiekből csak keveset kérek, mert már kezd furcsán nézni az eladó. - Nocsak, nocsak. - Bartókot is kérek, igaz félve, néhány unciával. Gondolom az unikumokat unciában mérik, mint a csilisbabot a plázában.
Gyűjtőszenvedély: könyveket is gyűjtök, jókat, lehetőleg olyanokat, amiket el is olvashatok, akár többször is. Nem kell trezorba zárnom őket. Borból is feltalálhatnák már a többször használatost, azzal én is jól járnék és a gyűjtők is. Jutna is maradna is. Mindjárt vége a megbeszélésnek, partnereim már készülődnek. Nekem is mennem kell. Otthon felbontom az utolsó stanicli Mozart-ot és meghallgatok belőle jó 15 dekára valót…