Slawomir Mrozek

A fiókban

Ma reggel, amikor a szemüvegemet keresve kihúztam íróasztalom középső fiókját, észrevettem, hogy apró emberek laknak benne. A szemüvegtok és a fényképeket tartalmazó boríték között kicsike, de kedves fiatal pár állt. A fiú akkorka, mint a fél tenyerem, mosolygós, kék szemű; a lány, mint a gyűrűsujjam, karcsú, szőke. Lófarokba kötött, vállig érő haja csillogó forgácshoz hasonlított. Egymást nézték, s amikor kinyitottam a fiókot, egyidejű, riadt mozdulattal fordították felém a fejüket, persze most fölfelé kellett nézniük. Hozzájuk képest nagy voltam, mint az Isten és súlyos. Elmosolyodtam - mosolyom olyan lehetett nekik, mint az időváltozás az égen. Félelem amúgy nem látszott rajtuk. Kézen fogták egymást, és közeledtek pár centimétert sötétkék gyapjúpulóveres mellkasomhoz, amelynek a kihúzott fiók támaszkodott. Lábuk alatt zizegett a képes magazin (azzal béleltem ki a fiók alját). Föléjük hajoltam, érezve, hogy minden mozdulatom földrengés lehet számukra. Szemükből nem olvashattam, mert túl kicsi: sötét gombostűfej. Fesztelenül elmesélték, hogy gondban vannak. A lány mamája ellenzi a házasságot. Úgy rémlett segítséget kérnek.
    Reggeli után voltam, felhőtlen hangulatban. A fiókomban világok rejtőztek, érzelmek, problémák. Mert véletlenül esett úgy, hogy kettőjüket láttam meg először. Kiderült, hogy közeli és távoli rokonaik is vannak, apró házacskákban laknak, amelyek szintén ott lapulnak a fiókom mélyén, egész utcácska van ott, talán még más is. Mindenesetre a fiókom mindig tele volt vágyakozással, szerelemmel és haraggal - elámultam ezen a fölfedezésen. Megvoltak a maguk ügyei, s a váratlanul föllelt kapcsolat, az életük, a kezeim, a hangom, én magam között különös, addig nem ismert gyönyörűséggel töltött el. Mert egyszerre csak korlátlan erővé váltam, amely, láss csodát, beléphet élményeik folyamába, és befolyást gyakorolhat rá. Olyan kicsik ők, hogy nekem lényegében semmik; én meg nekik minden lehetek.
    Ismétlem, kitűnő hangulatban voltam, és rögtön fogadkozni kezdtem a kéréseikkel. Megígértem, hogy beszélek az aranyhajú kicsike mamájával. Előre élveztem, mekkora tekintély leszek neki. Alaposan bekukucskálva a fiókba, megláttam a horizontot is; ki hitte volna, hogy egy ilyen kis fadobozban ilyesmi is van. Kegyes voltam és baráti. Szép, derűs augusztusi nap ígérkezett. Tréfálkoztam velük, nevettem, sőt a tükörhöz mentem megnézni a szememet - szürkészöld, illetlen és nagy az ő gombostűfej szemük eleganciájához képest. Végül tapintatosan tudtukra adva, hogy el kell mennem, útnak indultam a városba.
    A kávéházban találkoztam valakivel, aki úgy vélte hiú reményeket táplált velem kapcsolatban. Éppen beborult, esett az eső. Később, mikor hazafelé mentem, már nem esett, de tócsák maradtak a rosszul kövezett utcán. Teherautó közeledett latyakot fröcskölve. A falhoz húzódtam, de hiába, új világos nadrágomat, amelyhez annyira ragaszkodom, így is befröcskölte.
    Otthon kinyitottam a fiókot, hogy elővegyem a ruhakefét. Ott állt ismerősöm, a fiatalember, és nagyban integetett nekem. Bátortalanul mosolyogva magyarázta, hogy éppen itt a megfelelő pillanat, amikor segíthetek rajtuk, mert....
     Egy türelmetlen kézmozdulattal elsöpörtem az egész társaságot.