"...a levéltár új igazgatója reggel a tisztviselőket magához kérette, velük néhány szót váltott, ahogy illik, egyszerűen és udvariasan, de a legtöbben a szobából különösen megütközött arccal léptek ki, össze is súgtak, néhányan csodálkoztak, és azt mondták, lehetetlen. A vöröshajú segédfogalmazó is bement, nevét megmondta, és tisztelettudóan meghajolt.

Ursinus vagyok, szólt az igazgató. Kérem, üljön le, dohányzik?

A vöröshajú arcán lehetett valamilyen meghökkenés, mert az igazgató azonnal nevetni kezdett.

Meg van lepve, képzelem –

Sokkal több, mint meglepetés, mondta erre a vöröshajú segédfogalmazó. El tudom képzelni, hogy arcom nem túl intelligens –

Nem kevésbé bamba, mint a többieké volt, szólt az igazgató, de nem is inkább az. Persze ön jól emlékszik arra, hogy nekem akkoriban Damasusszal milyen viszályom volt –

A részleteket sajnos elfelejtettem –

Nem baj. Az én ügyemben a történelem sok embert félrevezetett, de annyit mondhatok önnek, hogy –

Zavarba ejt, mondta a vöröshajú, mert Ursinus, hiszen ön nyilván az ellenpápát gondolja –

Ellenpápa! Nem! A törvényes pápa én voltam, Damasus csibész, bitorló, csak ügyes, nagyon ügyes.

A segédfogalmazó még mindig nem tudott engedni.

Mindez, szólt, a hetedik század első felében történt, ma, uram, a tizenkilencedik század vége felé tartunk, azóta ezerkétszáz év telt el, ne felejtse el, ezerkétszáz év –

Az igazgató vállat vont. Csodálkozom azon, hogy ön csodálkozik.

A vöröshajú rögtön felelt. Én még sohasem hallottam, hogy valaki ezerkétszáz évet éljen, egészen rendkívüli lenne –

Szóval, mondta erre az igazgató, a történelem mendemondáinak ön is felült. Higgye el, Ursinus vagyok, az az Ursinus, aki a történelem szerint a hetedik században Damasusszal a pápaságért harcolt, s később száműzetett. Egészen jól emlékszem rá, az öreg pápa már régen betegeskedett, ágya mellett mindennap megjelentünk mi, szűkebb és bensőbb püspökei, barátai, titkárai és bizalmasai, és az én ügyem igen jól állt. Az öreg többször mondta, hogy szeretné, ha az ügyeket tőle én venném át. A pápaságot biztosra vettem. Damasusnak azonban a püspökök egy részét sikerült megnyernie. Az az ötlete támadt, hogy a temetkezést községesítse. Jó? Mi? Az egyház helyzetére a hetedik században az ilyesminek még igen nagy hatása volt. A nyereségből aztán másoknak is jócskán adott. Mindenki tudta, hogy Damasus a koporsó, a sírhely, a szemfedő, a szertartás, az énekkar és egyéb költségeken meg nem engedett módon sokat keres. De hallgattak azok, akiknek ebből jövedelmük volt. Első osztályú temetés a mai pénz szerint százhúsz arany! Képzelje!

Az igazgató bosszúsan intett, aztán ezt mondta:

Most már érti, hogy a hetedik században a hallatlanul mérges pápaviszály háttere mi volt. Én a konzervatív, kétségkívül egy kicsit mafla, ő az opportunista, aki a helyzetet mindig valamely, legtöbbnyire üzleti puccsal nyerte meg. Majd egyszer elmesélem, mondhatom önnek –

A vöröshajú felállt, meghajolt és kiment. A kézikönyvtárba sietett, néhány lexikont és világ- és egyház- és Európa-történetet lapozott fel, és mindegyikben egybevágóan azt találta, hogy Ursinus ellenpápa a hetedik század első felében élt, és száműzetésben, talán Ravennában, a század közepe táján meghalt. Az eltérés körülbelül tehát ezerkétszázharminc esztendő. Most vagy a történelem forrása nem volt hiteles, vagy az igazgató tévedett.

Kezében néhány könyvvel azonnal az igazgatóhoz ment, és mindjárt azzal kezdte, hogy ebben az Ursinus-ügyben ő egyáltalán nem lát tisztán, mivel a lexikonban, sőt néhány egészen megbízható könyvben –

Ursinus? kérdezte az igazgató. Micsoda Ursinusról beszél? Az ellenpápáról?

Igen, Ursinus püspök, ellenpápa, Damasus ellenfele a hetedik században –

Mit akar ön Ursinussal?

Az imént ön azt mondta, hogy ön Ursinus ellenpápa. Rögtön láttam, hogy itt csak valamilyen félreértésről lehet szó.

Az igazgató csodálkozott. Furcsa. Úgy tudom, az ellenpápa a hetedik század közepén meghalt. Nekem Ursinushoz semmi közöm, én, kérem, Shakespeare vagyok.

A segédfogalmazó most megzavarodott.

Uram, szólt, ez a feltevés az előbbinél csak árnyalattal jobb. Shakespeare Stratfordban halt meg, Cervantesszel egy napon, ezelőtt több mint háromszáz évvel –

A feljegyzés hibás, szólt az igazgató, láttam és helytelenítem. Egyébként is felőlem sok ostobaságot beszélnek és írnak. Ideje lesz már ezeket a dolgokat eloszlatni. A drámák, persze, a drámák, sejtelme sincs arról, hogyan készülnek, ha elmondanám –

Mégis –

Hallani kívánja? Majd egyszer. Jót fog mulatni. Tudja, olvastam valahol valamilyen anekdotát, a színészeknek azt mondom, fiúk, képzeljétek el, hogy királyi várban vagytok, éjszaka, a hold süt, és kísértetjárás van. Az egyik is mond valamit, a másik is, beleszól a zenész, az öltöztető, vázlatokat csinálok. No és aztán mi lesz? Öljük meg, kiáltotta az egyik. Még nem, mondom én, majd csak a végén. A kísértet jöjjön még egyszer? Ne jöjjön, szólaljon meg a kriptából síri hangon. Helyes. Majd egyszer többet is mesélek róla.

A vöröshajú felállt és eltávozott, de a könyveket már nem tartotta szükségesnek megnézni. Ez az egész dolog, úgy látszik, a bizonyíthatóság körén kívül fekszik. Mégis, ha nem is, mondjuk, egészen ritka, sőt egyedülálló eset lenne, ha Shakespeare itt lenne közöttük, tényleg, különös, már csak azért is, hogy hol az ördögbe is volt háromszázötven évig?

S akkor újra bekopogott, kedélyállapotához képest aránylag nyugodt hangon a Shakespeare-feltevéssel kezdte, mivel nézete szerint ebbe a dologba valahol feltétlenül valami hiba csúszhatott, már csak azért is –

Ön rendkívül meglep, szólt az igazgató. Örülök, hogy történeti érdeklődése van, és remélem, ezt itt fejleszteni fogja, elvégre a levéltár erre a legalkalmasabb hely. De az imént azt mondta, hogy Ursinus vagyok, most meg azt, hogy Shakespeare. Az ilyen tévedés nem vall jó történeti érzékre, hiszen csak gondolja el, lehet-e jó történész az, aki nem tudja, mikor halt meg Shakespeare –

És akkor kicsoda ön? kérdezte a segédfogalmazó.

Azt hiszem, tudja. Cortez vagyok. Cortez Ferdinand.

A spanyol hódító?

Persze. Miért csodálkozik? Bár. Meg tudom érteni, ön is felült annak a téves adatnak, hogy én még a tizenhatodik században meghaltam. Ez az adat egészen rossz. Ha majd egyszer ideje lesz, jöjjön be hozzám, vagy akár a lakásomra is, szívesen látom, sokat fogok önnek mesélni, elképesztő dolgokat a spanyol udvarról, indiánokról, főképpen a nőkről, majd meglátja – "